Jordánia, 2004, Június

Első rész.

Mi sietünk. Alig várjuk már az eseményeket. Miért a fenébe is sietünk? Sietünk, mert magyarok vagyunk, mert mindent nagy sebességben teszünk, mert nálunk ez a normális állapot. Ott senki sem siet! Megérkezünk a kikötőbe. Ott a kis hajó, de senki sem kér minket, hogy beszálljunk. Leültetnek az árnyékban és várunk, és várunk. Miért várunk? Fél óra után kiderül, hogy egy magyar pár nem jelent meg. 10 emberke helyett csak 8-an vagyunk, és ez nem fekszik az araboknak. Szaladgálnak, talán találnak még valakit, hogy legyen meg a létszám.

Az előző este megállapodtunk az árban. 11 JOD/személy. Vajon most a két hiányzó emberke miatt többet kell fizetnünk?

10:35. Kész feladták. Indulunk a South Beach-re. A motor több mint egy óráig püfög. Szép a tenger. A fenébe! Nagyon szép. Hihetetlen kék színe van.

Nos, hegymagasságú hajók mellet haladunk el, és egyszer csak lassítunk. Lenézünk a csónak aljába, és ott van a mennyország. Korálok sokasága, pompás színekben terül a lábaink elé. Szó szerint a lábaink elé, mert ott lent van az üveg. Kis halak rohangálnak ide-oda. Olyan, mintha Jean Cousteou filmet néznék. A videó-gépek dolgoznak. Rögzítünk mindent.

Lassan kikötünk a homokos partra. Előkerülnek a búvárszemüvegek és a pipák.

Hárman elindulunk a vízbe. Félek a tengerisüntől. Nagyon hegyes tüskékkel támadja meg mindazokat, akik rálépnek. Mondom az arab srácnak, hogy én *úszómedence mester vagyok* és nem szívesen megyek be a mélyvízbe. Ok, ok. No problem. 10 perc múlva 30-40 méter mélyvizekben bámulom a korálokat. B_B, mi van veled? Elment a józan eszed? Nem ismerem fel magamat! A látvány annyira elbűvölt, hogy elfelejtettem hól járok. Még azt is elfelejtettem, hogy a kis, rövid pipán keresztül kapom a szükséges levegőt. Egyszer csak éreztem, hogy dől be a víz a maszkomba, és fulladok meg a sósvíztől. Én szegény elindultam lefelé. Már semmi sem kötött a kinti világhoz. Csak a mélység és a vízi-világ számított. Kb. Félóra után magamhoz tértem. A tanárunk néha megfogta a kezünket és vezetett olyan helyekre, ahol új élmények vártak. A halak majdnem érintették a kezünket. Pompás színekben táncoltak körülöttünk a csíkos, sárga, piros, halacskák. Az ujjaink játszódnak az élő korálokkal. Ezek, félénkek visszahúzódnak a kis házukban. Mókás kis játék!

Egy jó óra után (kicsit kihűltem) befejeztük kalandunkat a korálok világában. A következő órában másik három emberke merült le. Az arab srác visszahívott, de elég volt ez nekem. Fel akartam dolgozni az élményeket.

Délben kaptunk egy finom ebédet a búvároktól. Kis szieszta az ebéd után és indulás a hajóval a japánkertbe. Megnéztünk egy elsüllyesztett hajót. Ez jó alap a korálok letelepedésére. Gondoltam, hogy ezzel kész is a mai nap. De nem! A fickók jól érezték magukat velünk és további búvárkodásra buzdítottak. Én kezdetben nem jelentkeztem, de első csoport visszatérése után elvettem egyik maszkot és pufff be a vízbe. Direkt a bárkából. Még az sem érdekelt, milyem mély ott a víz. Lesz, ami lesz. El is mentem a mentorommal kb. egy kilométert a csónaktól. Most még mélyebb volt a víz. Alig lehetett látni le a fenékig. A halak sem voltak olyan színesek, inkább méretük volt nagyobb. A visszafele út nem bizonyult könnyűnek. Hiába úsztam előre, az erős áramlat helyben tartott. A srác észrevette és miután mélylevegőt vett, többször alám merült, és mint egy fatuskót nyomott a bárka irányába. Kész, túléltem.

Egy érdekes dolog. Ha lenéztem a vízbe, minden szép kék volt, ha meg kinéztem a vízből, minden kopár sárga volt. Előttem álltak Aqaba hegyei. Érdekes és ellentétes két világ egymás mellet. Szemtanúja voltam valaminek, amit csak azok láthatnak, akik mernek lemerülni a Vörös Tenger vízébe.

B_B alias opelcorsa